Szembejön az utcán. Vagy együtt utazol vele a villamoson, esetleg épp az utolsó őszi sugarakat kiélvezve fagylaltot esztek egy napfényes teraszon. Haja szőke, fekete vagy barna, őszbe forduló, ezüstös. Egy azok közül, akiket nem kímélt a sors, és akár ő is egyike lehetne annak a 2300 nőnek évente, akiket szeretteiktől örökre elragad a betegség. Azok […]
Szembejön az utcán. Vagy együtt utazol vele a villamoson, esetleg épp az utolsó őszi sugarakat kiélvezve fagylaltot esztek egy napfényes teraszon. Haja szőke, fekete vagy barna, őszbe forduló, ezüstös. Egy azok közül, akiket nem kímélt a sors, és akár ő is egyike lehetne annak a 2300 nőnek évente, akiket szeretteiktől örökre elragad a betegség.
Azok közé a nők közé tartozik, akik egy nap, az esti zuhanyozás utáni testápoláskor vagy épp párjukkal eltöltött feledhetetlen együttlét alatt, tornaórán vagy az uszodában, egy nagyobb bevásárlás után cipekedve, a játszótéren az unokát a hintába emelve, félve, rettenettel fedezik fel előtte egészségesen telt, nőiesen kívánatos testük legféltettebb részén a daganatot.
Ő is azok közé tartozik, akiknek – bármilyen optimizmussal áldotta is meg a sors – soha nem lesz ugyanolyan az élete, mint a betegség előtt.
Az őszi ruha jótékonyan takarja testét, arca a narancsos napsütésben sugárzik, és akár észre sem veszed a különbséget. Ha mélyen a szemébe nézel, akkor látod: másként csillog; aki szemben ül veled a kávézó teraszán, másként nő, mint te vagy. Nő, de ezerszer szenvedőbben és ezerszer jobban értékelve az élet apró örömeit, ezerszer jobban féltve testét-lelkét.
Ha családtagod, édesanyád, nagymamád vagy nagynénéd, akkor a legnehezebb. Akkor a legnehezebb a közös nyaraláskor ledobnod fiatal és sebektől, vágástoktól mentes testedről a ruhát, és önfeledten a vízbe gázolni, felfedni azt – éppen előtte – ami neki már nincs. Akkor sem kevésbé fájdalmas, ha nem ő az első a szeretteid közül. Ha valakiket, akik fontosak voltak és lesznek is örökre, már elvesztettél emiatt a kegyetlen, könyörtelen betegség miatt.
Mert ez a betegség emberpróbáló…
Annak is, aki támaszt nyújt a harcban, aki az onkológia folyosóján ülve reszkető szívvel várja a doktort, aki a leletekkel a kezében sorban áll az orvosi bizottságra várva, a kórtermet elhagyva már a liftben zokogni kezd, majd a kórház ablakában állónak búcsúképp visszainteget.
És annak önmaga valódi próbája ez, aki saját testével-lelkével, fogát összeszorítva, keserű gyógyteákat, magokat és csodaszereket kóstolva, a kemoterápiától hányingerrel és a fájdalomtól könnyes szemmel küzd ellene, aki a műtét után – azt hiszi – már soha nem lesz az, aki előtte volt.
De küzdeni kell, mert talán lehet másképp is. Lehet szeretettel és gondoskodással figyelni ezután is testünkre, megadni neki mindazt, amit addig elmulasztottunk, édeset és krémeset, puhát és hideget, tüzet és vizet egyaránt. Mert kényeztetni és szeretni kell azt, ami egyszeri és megismételhetetlen. A testet, mely gyermeket nemz és gyermeknek ad életet, szeret és ölel, kíván és élvez. Mert bár nőiségének legfőbb jegyét lesatírozzák, megrázza magát, és a gyertyafényben újra le mer vetkőzni szerető férje előtt, újra kész arra, hogy ruhái színesek és vidámak legyenek, és újra kész arra, hogy reggel, a tükörbe nézve szépségét finom mosollyal nyugtázza.
 |
 |
 |
 |
 |